Kis jégkorszaknak nevezzük a klimatológiában a 14. század-tól a 19. századig tartó viszonylag hűvös időszakot.

Az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában ebben az időszakban 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal maradt el az 1960-1990 közötti időszak átlagától, azaz még mielőtt erősen érezhetővé vált volna a jelenkori globális felmelegedés. Ez utóbbinak az oka a kutatók nagy többsége szerint az emberi tevékenység nyomán erősödő üvegházhatás, míg a kis jégkorszak az éghajlat természetes ingadozásának eredménye volt. Az okokat többek között a naptevékenység csökkenésében, illetve a földi vulkáni aktivitás növekedésében (és a légkörben jelenlévő vulkáni hamunak a Nap sugárzását visszaverő hatásában) keresik a kutatók.

A kis jégkorszak időszakának pontos meghatározása körül jelentős viták vannak a klimatológusok körében. A szóban forgó korszakot az úgynevezett középkori éghajlati optimum előzte meg, amikor például a vikingek le tudtak telepedni Grönlandon (987-15. század). Ottani településeik pusztulásához alapvetően járult hozzá a kis jégkorszak.

A Németalföldön 1315-től egészen a következő évtized elejéig szinte folyamatos esőzések voltak, emiatt rendszeresen odaveszett a termés. Sokan ezt tekintik a kis jégkorszak kezdetének. Mások 1430-ra teszik a kezdetét azzal, hogy a 19. század közepéig tartott. Az európai gleccserek például 1850-ben voltak a leghosszabbak a legutolsó jégkorszak óta. Londonban sokáig vásárokat lehetett rendezni a befagyott Temze jegén.

A 16. század egész második felében a tél jellemzően novembertől márciusig tartott, sok hóval és jéggel. A nyarak hűvösek voltak, ősszel gyakori volt a pusztító vihardagály Hollandiában. 1586 decemberétől egészen 1587 szeptemberéig tartott a kis jégkorszak első mélypontja. Még a 17. század első negyede is hideg volt. Tanúskodnak erről olyan korabeli holland és flamand festők művei is, mint Hendrick Avercamp és ifj. Pieter Brueghel. A 17. század második negyedétől az időjárás melegebbé vált, például az 1636-es és 1637-es tél rendkívül enyhe volt.